Az épületek viszonyáról

Sok építészre jellemző, hogy a tervezés számukra az önmegvalósítás durva eszközévé válik. Olyan épületeket terveznek, amik ki akarnak emelkedni a környezetükből. Ezt a legtöbbször úgy érik el, hogy elnyomják a környezetüket.
Aztán majd építenek mellettük egy még újabb épületet, ami majd őket is elnyomja. És aztán még újabbat, és még újabbat. Mi piciny emberek meg éljünk, ahogy tudunk ebben a harcos környezetben. A felénk magasodó agresszív házak között.
Én sokkal inkább szeretnék olyan meghitt településeken élni, mint például Szentendre, vagy Zebegény. Ott a központban a házak idomulnak a környezetükhöz és egymáshoz is. Nem nyomják el sem egymást, sem a közéjük keveredett embereket. Inkább békésen üdvözölnek, és azon vannak, hogy otthon érezd magadat. Én az ilyen településeket szeretem.

A lámpákról

Minden lámpatestet úgy alakítanék ki, hogy legalább két fényforrás legyen bennük. Így, ha kiég az egyik, még mindig világos maradna.

A kertről

Családi házakat úgy építünk, hogy a kiirtott földön kijelöljük a telket. Ott felépítjük a házat. Azután beköltözünk és évtizedekig dolgozunk rajta, hogy a kertben a burjánzó növényzetet élvezhessük.

A bloggról és magamról

Sokáig építész akartam lenni. Fel is vettek a BME Építészmérnöki Karára. Úgy mentem oda, hogy már határozott elképzeléseim voltak. Elkezdődött az első szemeszter, és bár jól tanultam, azért minden tárgyat kihívónak éreztem. Kivéve egyet. Az Építészet Alapjai tárgyat. Szerintem egyikünk sem vette komolyan. Csak két kreditet ért és nem volt semmi számonkérés. Csak bent kellett lenni az előadásokon. És azok az előadások! Az elején nagyon nem tetszett. Az jó volt, hogy rengeteg diát vetítettek nekünk a világ minden tájáról. De nekem ez nem volt elég. Egyik épület sem volt tökéletes. Mindig, mikor kivetítettek egy új képet, rögtön sorolni tudtam a látható hibákat. A tanár erre meg nekiállt áradozni az egyéb, a képen látható jó megoldásokról. Sokszor kiakadtam rajta. Hogyan nem képes észrevenni, hogy mennyi hibás megoldás is rákerült a kivetített képekre? Ja, és ezzel a véleménnyel nem voltam egyedül. Mint már az előbb is írtam, nem vettük komolyan ezt a tárgyat. Sőt a tanárt sem tartottuk sokra.
Aztán egy nap Budapestre repült egy világhírű japán építész, és a magyar építésztársadalomból csak egyetlen emberrel akart mindenképpen találkozni. A mi tanárunkkal. Ez engem teljesen összezavart. Aztán egyszer csak rájöttem: Én nagyon jól felfedeztem a hibákat, és látványosan tudtam őket sorolni. De ez a tudás végeredményében csak arra volt elég, hogy tudjam, milyen házat nem szeretnék tervezni. Arra viszont nem volt megfelelő, hogy tudjam, hogy milyen épületet is akarnék tervezni. Ezért tett be ő bátran olyan fotókat is, amin voltak tökéletlen megoldások, mert ő a mellettük lévő ügyes kialakításokra, elrendezésekre és megoldásokra akarta felhívni a figyelmünket. A hálátlan ifjúságnak osztogatta a szellemi muníciót, hogy majd legyen mivel harcolnunk a hétköznapok szürke építészeti megoldásai ellen. Sajnálom, hogy ezt nem sikerült a szemeszter legelején meglátnom. De hálás vagyok, hogy eljuthattam idáig, és ezt az alapelvet az életem más területein is alkalmazhatom. És elszomorít, hogy sokan az egyetem, sőt az életük végéig sem jönnek rá erre a fontos alapszabályra.